MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
Gyenyikin összeomlása után a "Vörös Hadsereg" észak felől lassan újra benyomult Ukrajnába. A mahnovisták úgy gondolták, hogy miután oly keményen harcoltak a fehér ellenforradalom ellen, a bolsevikok is elismerik a területüket, és nem kívánnak harcolni ellenük. Ez jól mutatja annak a hibának a továbbfejlődését, amit már a "szocialista" sajtó szabad terjesztésének engedélyezése is megmutatott. A bolsevikok a szavak szintjén forradalmárok voltak, és az anarcho-kommunisták úgy vélték, hogy az események hatására a két irányzat együtt harcolhat a közös ellenség ellen. A mahnovscsina figyelmét különben is lekötötte a belső megszerveződés folyamata. Meg sem próbálták a velük szimpatizáló tömegeket mozgósítani a bolsevikok ellen.
A "Vörös Hadsereg" és a mahnovscsina első találkozásai megint a forradalmi lelkesedés és elvtársiasság légkörében zajlottak le. Többször csatlakoztak egész szakaszok a mahnovistákhoz, mint pl. a Bibiki vagy az Ogarjev vezette egységek. 1919. december 20-án érkeztek meg az első reguláris "vörös" egységek Jekatyerinoszlávba és Alekszandrovszkba. A légkör igen szívélyes volt. Az ekkor tartott gyűléseken a két mozgalmat egyenrangúnak ismerték el, és közös nyilatkozatban szögezték le, hogy "a Vörös Hadseregnek és a mahnovscsinának közös ellenségei: a tőke és az ellenforradalom!"
Ez a nagy barátság azonban mindössze egy hétig tartott. Ekkor érkezett meg ugyanis a "Vörös Hadseregen" belüli 14. Hadsereg Hadiszovjetjének a parancsa, amelyben elrendelte a mahnovista milíciának, hogy kapcsolódjanak be a lengyelek elleni háborúba. Mindenki számára azonnal világos lett, hogy ez gyakorlatilag mit jelentett volna: a felkelés körzetét megfosztották volna haderejétől, ami így könnyedén a bolsevik kormány hatalma alá került volna. A proletármilíciát pedig beolvasztanák a "Vörös Hadsereg" reguláris egységeibe, ahol elvesztené minden erejét. Ráadásul - eltekintve attól, hogy a "Vörös Hadsereg" éppen annyi joggal osztogathatott parancsokat Mahnónak mint a római pápa, és hogy ez a parancs ellentmondott az alig egy héttel azelőtt kötött egyezménynek - a milícia nem is volt abban a helyzetben, hogy belefolyjon a lengyel hadjáratba. A katonák felét, köztük Mahnót is a tífusz verte le lábáról. Persze ezt a bolsevik vezetés nagyon jól tudta. A mahnovisták elutasították a parancsot, és kiáltványban szólították fel a "Vörös Hadsereg" katonáit, hogy ne dőljenek be vezetőiknek, mikor azok a felkelők ellen uszítják őket. Ugyanakkor mozgásba lendült a forradalmi hadsereg is: kivonultak táboraikból, és Guljajpoljéban vonták össze meglévő erőiket.
A bolsevik hadvezetés Mahnót és embereit lázadóknak nyilvánították, a parancs megtagadásának indokával. Így vette kezdetét az a kilenc hónapos harc, amely sok áldozatot követelt a forradalmároktól mindkét oldalon.
A támadás megindulásakor számos bolsevik osztag átállt Mahnóhoz, annyira, hogy a bolsevik hadvezetés kénytelen volt csapatait átcsoportosítani. Az első vonalakba egy lett lövészezredet és egy kínai internacionalistákból álló csapategységet vezényeltek. Ezek ugyanis nem tudtak sem oroszul, sem ukránul, így lepergett róluk a mahnovista agitáció.1
A harc igen kemény volt, a tífusztól sújtott forradalmi sereg szétszakadozott. A magas lázban hánykolódó Mahnót a parasztok rejtegették a bolsevikok elől. A "Vörös Hadsereg" nem bánt kesztyűs kézzel az anarcho-kommunistákkal szimpatizáló lakossággal. A 42. és 46. cseka-különítmény vérengzései hírhedtté váltak. Guljajpolje vagy tucatszor cserélt gazdát a harcok közben. A harcokban és a megtorlásokban több tízezren haltak meg mindkét oldalon. A bolsevik újságok hosszasan sorolták az elesettek számát, holott a mahnovscsinának összesen nem volt annyi harcosa, amennyi a győzelmi jelentésekben szerepelt.
A mahnovista csapatok ismét a régi stratégiát alkalmazták: csak a tiszteket végezték ki, az elfogott katonákat lefegyverezték és szabadon engedték. A bolsevikok viszont nem sokat teketóriáztak a foglyaikkal, rövid úton agyonlőtték őket. A cseka sorra szervezte a Mahno elleni merényleteket. Azonban Mahnót mindig időben figyelmeztették: és éppen a cseka, illetve a "Vörös Hadsereg" katonái.
A harcok folyamán a mahnovscsina állandóan vándorolt. Menetelésük közben tovább folytatták agitációs munkájukat azokban a településekben amelyeken áthaladtak. Mindenütt igyekeztek megszervezni a termelők kommunáit.
A bolsevik sajtó undorító kórusban szidalmazta a mahnovista banditákat. Az emberek számára úgy állították be a helyzetet, mintha Ukrajna már a bolsevikok kezében lenne, csupán kisebb tisztogató-hadműveleteket kell csak végezni a garázdálkodó bandák ellen.
De a fehér ellenforradalom még egyszer rákényszerítette a bolsevikokat arra, hogy ezeknek a banditáknak a segítségét kérjék.
Lábjegyzetek :
1 Sztálin tanácsára ugyanezt a stratégiát alkalmazta Trockij a kronstadti felkelés leverésénél is, mivel ott is sok vöröskatona állt át a forradalom oldalára. Ott szibériai és baskír csapatokat használtak.
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: