MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
A felkelő csapatok célja nem a honvédelem volt, hanem az, hogy a városokban és a falvakban biztosíthassák az agitáció és a szervezkedés feltételeit. Erre a célra tökéletesen megfelelt az itt-ott rajtaütésszerűen felbukkanó és lecsapó partizánalakulat, amelyben az egyéni és kölcsönös felelősségérzeten, szolidaritáson és a közös cél tudatán alapuló új, centralizált forradalmi haderő kialakulása is természetesebben ment végbe. Az ellenség azonban meglehetősen erős volt. Ez egyrészt a hetman parancsnoksága alatt álló ukrán "vartából", egy nacionalista érzelmű seregből állt, másrészt ide tartoztak a német és osztrák megszálló alakulatok, valamint a magyar különítmények, amelyek különleges, kirívó kegyetlenségükkel szereztek hírt maguknak. A mahnovisták felléptek az ellenük agitáló és harcoló nagy- és középbirtokosok, papok, műhelytulajdonosok ellen is, akik nem akartak belenyugodni kiváltságaik elveszítésébe. Az ukrán parasztok többnyire már kisgyermek koruk óta remekül lovagoltak, és a partizáncsapatok akár napi 200 kilométert (!) is képesek voltak megtenni. Gyalogságukat gyors, könnyű szekereken (tacsankákon) szállították, és ennek a mozgékonyságnak köszönhették, hogy támadásuk többnyire váratlan volt és eredményes a túlerőben lévő, jobban felszerelt ellenséggel szemben is. Ezt a hadviselési technikát, amelyet Mahno állítólag a huszita harcokról szóló művek olvasásakor alakított ki, átvette tőle a "vörös" 1. Lovashadsereg is, amelyet Bugyonnij vezetett, gyakran éppen a mahnovscsina ellen. Iszak Babel így ír erről, méltán híres könyvében, a Lovashadsereg-ben.
"A testvérháború szeszélye folytán a pópai meg a közönséges hivatalnoki bricska fenyegető és mozgékony harceszközzé lépett elő, új hadászatot és harcászatot teremtett, eltorzította a háború megszokott ábrázatát, megszülte a tacsanka hőseit és a tacsanka lángelméit. Mahno, akit megfojtottunk, ilyen volt: a tacsankát tette meg titokzatos és furfangos stratégiája tengelyének. Ilyen volt ez a Mahno, aki megszüntette a gyalogságot, a tüzérséget, sőt, a lovasságot is, és ezek helyett az ormótlan és nehézkes fegyvernemek helyett háromszáz géppuskát erősített a bricskákra. Ilyen fickó volt ez a Mahno, sokoldalú, akár a természet. Csatarendbe felfejlődő szénásszekerek városokat vesznek be. Lakodalmas szekérmenet érkezik a járási Végrehajtó Bizottság épülete elé, hirtelen össztüzet nyit, és a nyápic kis pópa az anarchizmus fekete zászlaját lengetve követeli, hogy a helyi hatalom adja ki a burzsujokat, adja ki a proletárokat, adjon bort, és szolgáltasson muzsikát."
Fontos szerepet játszott még a lázadók sikereiben helyismeretük is, de a legfontosabb az volt, hogy a helyi lakosság támogatását élvezték akcióikban - mivel tulajdonképpen ők maguk voltak a helyi lakosság.
A mahnovisták rajtaütései nemegyszer vakmerőek voltak: hol egy városi politikai nagygyűlésen jelentek meg, amit a hetman rendezett, hol hátulról lovagoltak be az ellenséges tüzérségi állásokba. Mahno és emberei többször is elvegyültek ál-egyenruhában a hetman katonái között, és felszólították a katonákat, hogy azonnal lovagoljanak velük, és fogják el a veszélyes Mahnót, akit nem messze már bekerítettek. Ezzel a csellel aztán rengeteg foglyot sikerült ejteni, hiszen Mahno fejére a hetman és a megszállók csillagászati összegű vérdíjat, ötszázezer rubelt tűztek ki. Gyakran törtek be a német hadállásokba is, ahol a katonákat néhány percig sakkban tartva összegyűjtötték a fegyvereket, és német nyelvű agitációs iratokat és röpcédulákat hátrahagyva távoztak.
A harc mindkét oldalon kíméletlen volt. A megszállók és hazai segítőik mindenkit legyilkoltak, akiről csak akár a gyanú is felmerült, hogy köze van a mahnovscsinához. Egész falvakat irtottak ki így. Ugyanakkor Mahno és emberei sem kegyelmeztek az ellenséges tiszteknek, földbirtokosoknak, akik közül sokat kegyetlenül megkínoztak. Az évszázados elnyomattatás és megaláztatás némileg érthető reakciója volt ez, a felegyenesedő nép veszett dühe a kizsákmányolók ellen: a tömény osztálygyűlölet. A közkatonákat azonban újra szabadon engedték azzal, hogy térjenek vissza "hazájukba", és az ottani proletariátust tudósítsák az ukrajnai társadalmi háborúról, propagálják a forradalmat. Útravalóul ellátták őket propagandaanyaggal, politikai irodalommal, gyakran némi pénzzel is. Ez az eljárás naivnak tűnhet, hiszen volt olyan katona, akit a mahnovisták négyszer-ötször is elfogtak. Ez nem ritkán egyszerűen azon múlott, hogy az elengedett katonákat saját katonai rendőrségük elfogta, és újra besorozta. De még ha nyílván sokan a seggüket törölték is ki a mahnovista propagandával, akadtak olyan katonák, akik otthon vagy saját egységeiknél valóban forradalmi propagandába kezdtek. Az osztrák egységek parancsnokainak jelentései egyre növekvő nyugtalanságról, és kommunista agitációról panaszkodtak. Természetesen a dolog relatíve alacsony hatásfoka a mahnovistákat nem késztette módszerük megváltoztatására. Nem hivatásos katonák voltak, alávetve egy abszurd parancsoló-mechanizmusnak, hanem munkások és parasztok, lázadó proletárok: az elfogott katonák osztálytestvérei. Nem voltak hajlandóak a rájuk kényszerített kegyetlen harcban harcuk emberi céljáról megfeledkezni. Csak az osztályellenséget likvidálták, vele azonban nemigen tétováztak. Ha valaki az elvont anarchista ideálokat kívánná számon kérni a mahnovscsina háborús cselekedetein, és azt mondja, hogy a tisztek és földbirtokosok likvidálása "bűn" volt, annak azt válaszolhatjuk, hogy ez így igaz. Ebben a társadalomban mindig az a bűnös, aki fel akarja forgatni a viszonyokat, aki nem fogja be a pofáját, aki nem akarja tűrni a kizsákmányolást, a nyomort, a megaláztatást. És a jó állampolgárok, meg az "igyéjnij" anarchisták 1 mindig megkapják az állam elnéző mosolyát. Az állam szempontjából a tökéletes anarchista melegházi virág, különleges primőrárú: nem veszélyes, sőt látványos, remek szelep a társadalom valagán. Mahno és emberei nem ilyen remek szalonanarchisták voltak, hanem osztályharcosok, akik nem sokat törődtek a humanizmus polgári jelszavaival.
Nem Mahno seregei voltak az egyedüliek, amelyek ebben az időben gerilla-módszerek szerint tevékenykedtek Ukrajna területén. Éppen ilyen spontán összeverődött, önszerveződő csapatok voltak Bergyanszk körzetében Kurilenko vezetésével, valamint Scsusz és Petrenko-Platonov csapatai Dibrivszki, illetve Kisenszki körül. Sikeres működésüket szintén az biztosította, hogy tagjaik paraszti származásúak voltak, akik fenntartották az állandó kapcsolatot a helybeliekkel. A legtöbb partizán nappal békés parasztként a földeken dolgozott, és csak éjszaka fogtak össze a közös akciókban, hogy reggel megint törvénytudóan munkába álljanak. Azok a parasztok, akik nem fegyverrel harcoltak, a felkelők ellátásáról, szállításáról és elrejtéséről gondoskodtak, tájékoztatták a partizánokat az ellenséges hadmozdulatokról stb. Nap mint nap ők is kockára tették az életüket, hiszen a partizánokkal való együttműködés minden formájának büntetése csak egy lehetett: a halál. Az a tény, hogy a kegyetlen megtorlás ellenére a parasztok mégis magától értetődően támogatták a partizánokat, jól mutatja a helyzetük reménytelenségét, azt, hogy csakis saját forradalmuk győzelmében bízhattak.
A mahnovista sereg legfontosabb alapelvei közé tartozott a szigorú önkéntesség. Soha nem alkalmaztak a területen hadkötelezettséget vagy kényszersorozást. De erre nem is lett volna szükségük: annyi önkéntes jelentkezett, hogy időnként a jelentkezők 90%-át kellett fegyverhiány miatt elküldeni. Számos frontszakaszon a parasztok leváltották fegyvereikről a fáradt harcosokat, és ők tartották az állásokat, amíg azok pihentek. Nem is lehetett volna a forradalmi harcot másként megvívni, mint tudatos, önkéntes harcosokkal. Az erőszakkal besorozott katona csak félelemből engedelmeskedik, és jól tudja, hogy saját tisztje a legfőbb ellensége. A mahnovscsina haderejében a vezetők (a Legfőbb Haditanács és a csoportfelelősök) kiválasztása hozzáértésükön és társaik bizalmán alapult. Vezetők és "közkatonák" egyaránt tudták, hogy saját magukért harcolnak, nem a gyűlölt gazdagok érdekeiért, vagy valamilyen politikai elit uralmáért. Ebben rejlik a centralizált gerilla-milícia abszolút felsőbbrendűsége a reguláris hadseregek felett.2 Nem kétséges, hogy ha a mahnovscsina rendelkezik megfelelő mennyiségű fegyverrel, akkor a "vörös" és fehér burzsoázia sokáig emlegette volna az Ukrajnában kapott leckét...
Mind a szovjet, mind a polgári történetírás 3 fosztogató banditáknak állította be a mahnovistákat. Ez azonban értelmetlen: a körzet minden falujából és városából tartoztak emberek a csapatokba, és a partizánokban erősen élt annak a tudata, hogy ők nem más, mint a felfegyverzett nép. Nem fosztogattak saját maguktól. Tény azonban, hogy a nagybirtokoknak, egyházi földeknek, udvarházaknak nem volt kegyelem: a mahnovisták visszavették azt a kizsákmányolóktól, amit azok a nép véréből és verítékéből összeharácsoltak maguknak. A másik dolog, amely a bandita-sztorihoz alapot szolgáltatott, az nem más, mint a mahnovisták kinézete, viselkedése. Annak, aki a reguláris csapatok fegyelméhez szokott, meglepő látvány lehetett a mahnovista osztag, ahol nem volt egyenruha, tisztelgés, a csoportvezetőt csak akció közben lehetett megkülönböztetni a többiektől, minden feladatra más vezetőt találtak, és nem volt halkszavú alázat a katonák között. Persze egy jól nevelt történész ebből, és abból, hogy kifejezetten károsak voltak a gazdagok egészségére, rögtön levonta a következtetést: banditák. Természetesen kilengések, tévedések mindig akadtak: az azonban csak növeli a galamblelkű historikusok elszörnyedését, hogy a mahnovisták saját soraikon belül is kíméletlenül leszámoltak az ellenséges tendenciákkal. Ha valaki véletlenül hibázott, akkor nem büntették, hiszen annak nem lett volna értelme. De ha valakire rábizonyosodott, hogy tudatosan követett el olyat, amit a csapat tagjai bűnnek tartottak, akkor nem sokat teketóriáztak vele. Ez a hozzáállás jellemezte a mahnovscsinát az Ukrajnában oly elterjedt antiszemita megnyilvánulásokkal szemben is. Bár tény, hogy voltak ilyen jellegű fosztogatások, és a felkelők soraiban harcoló ukrán parasztok között voltak antiszemita érzelműek, a mahnovisták köreiben szervezett pogromokra soha sem került sor. Az, hogy az önfenntartó célú rekvirálásoknak zsidók is áldozatai voltak, természetes. De az antiszemita propagandát és az ilyen célú fosztogatást a felkelő hadsereg szigorúan, statáriális halállal büntette. Maga Mahno több kiáltványában is leszögezte, hogy a proletariátus elnyomói ellen folyik a harc, nemzetre való tekintet nélkül.
Ez a fajta hadviselés igen ütőképes volt, amire sokan azt mondják: hogyan lehet úgy harcolni, ha nincs egy biztos tekintély, akinek a parancsait mindenki gondolkodás nélkül köteles teljesíteni? Hogy lehetséges a harc, ha a katonák csata közben vitatkoznak? Nos, természetesen a mahnovisták nem csata közben, hanem csata előtt vitatkoztak, és amit ott, közös konszenzus alapján a legjobb megoldásként elfogadtak, azt hajtották végre. Ez alól nem lehetett kibújni: a közösség, illetve a közösség által kiválasztott felelős döntéseit végrehajtották azok is, akiknek az egyéni véleménye esetleg más volt. A mahnovisták ugyanis anarchisták voltak, tehát kommunisták: a közösségre helyezték a hangsúlyt, amely biztosítja az egyéni kiteljesedést, és nem az egyénre a közösséggel szemben. Nem volt náluk kevésbé individualista közösség, de a harc szükségletei természetesen azt kívánták, hogy az adott pillanatban az utasítások egy pontból jöjjenek, az akciónak legyen egy irányítója. A közösség állandó vitái biztosították, hogy minden akcióra a legrátermettebb irányítót válasszák, akiben mindenki megbízik. Ezenkívül az akcióban részt vevő minden egyes katona tudatában volt az akció teljességének, céljának, annak, hogy mi a fontosabb és mit lehet elhanyagolni. Nem egy elvont parancsot kapott valami általa ismeretlen koncepció kis csavarjaként, hiszen ő maga is részt vett az akció megvitatásában.
Ez a felépítés nemcsak a hadsereget jellemezte, hanem - persze mindig más és más ismérvek alapján - az egész társadalmi működést a házépítéstől a kenyérsütésig. Az öncélú hatalom létrejöttének pedig gátat vetett az az eljárás, hogy minden irányító egy adott feladat végrehajtásáért felelt, és csak ebben a feladatban adhatott ki utasításokat. A feladat végrehajtása után megbízatása automatikusan megszűnt. Ugyanakkor azonban az irányítás nem személyek, egyes egyének kezében összpontosult, hanem a közös cél volt a meghatározó, amelynek az egyes személyek csupán kifejezői voltak. Habár ebben a kérdésben számos demokratikus gyengeség nyilvánult meg, alapvetően a mahnovscsina tendenciája az organikusan, a forradalmi cél által centralizált harci közösség irányába mutatott.
Álljon most itt egy jellemző történet Arsinov könyvéből.
"Körülbelül 1918 szeptemberében kapta Mahno társaitól a 'Batkó' - az ukrajnai forradalmi felkelés általános vezetője (batkó: kb. apácska, főnök) - becenevet. Ez a következőképpen történt: A helyi pomescsikok (földbirtokosok) a nagyobb központokban, a kulákok és a német megszálló hatóságok elhatározták, hogy bármi áron megölik Mahnót és megsemmisítik csapatait. A Mahno elleni döntő küzdelemre a pomescsikok létrehoztak a saját és a kulákok fiaiból egy különleges önkéntes különítményt. Szeptember 30-án ez az osztag, a német-osztrák csapatok segítségével erős katonai posztok felállításával az utakon, sarokba szorította Mahnót Nagy-Mihajlovka térségében. Mahnónak mindössze 30 embere és egyetlen gépfegyvere volt. Nem maradt más lehetősége, mint az ellenséges csapatok között lavírozva-harcolva visszavonulni. A dibrivki erdőhöz érve Mahno rendkívül nehéz helyzetben találta magát. Az ellenség elzárta a visszavonulás minden útját. Az osztaggal lehetetlen lett volna áttörni, de külön-külön menekülni nem volt összeegyeztethető forradalmár önbecsülésükkel. A csapatból senki sem akarta elhagyni a vezetőjét, hogy úgy mentse a bőrét. Némi gondolkodás után két nap múlva úgy döntöttek, hogy visszatérnek Nagy-Mihajlovkába (Dibrivki). Az erdőszélen azonban néhány paraszttal találkoztak, akik figyelmeztetni jöttek őket, hogy Dibrivkiben erős ellenséges csapatok állomásoznak, és hogy menjenek gyorsan inkább valahova máshová. Ez az információ nem állította meg Mahnót és partizánjait. A síró asszonyok nem tudták visszatartani őket, visszaindultak Mihajlovkába. Óvatosan közelítették meg a falut. Mahno néhány társával felderítőként előre ment. Egy hatalmas ellenséges tábort láttak a templom előtti téren, géppuskák tucatjait, több száz hátaslovat és lovasok csoportjait. A parasztoktól megtudták, hogy egy osztrák zászlóalj és a pomescsikok különleges osztaga állomásozik a faluban. Visszavonulásról már nem lehetett szó. Ekkor Mahno szokásos konokságával és határozottságával így szólt társaihoz: 'Nos barátaim! Itt most mindannyiunknak el kell készülnünk a halálra.' A helyzet nem sok jót ígért, de az emberek határozottak voltak és telve lelkesedéssel. Mind a harmincan csak egy utat láttak maguk előtt, és ez az ellenség, az ezer jól felfegyverzett katona felé vezetett. Mind tudatában voltak annak, hogy a biztos halálba indulnak. Felindultak és izgatottak voltak, de egyikük sem veszítette el a bátorságát
Ebben a pillanatban az egyik partizán, Scsusz 4 ezekkel a szavakkal fordult Mahnóhoz: 'Ettől a pillanattól fogva te mindannyiunk Batkója leszel és esküszünk, hogy veled együtt fogunk meghalni a felkelők soraiban!'
Ezután az egész csapat megesküdött, hogy soha sem hagyja el a felkelők sorait és, hogy Mahnót az egész forradalmi felkelés általános Batkójának tekintik. Ezek után felkészültek a támadásra. Scsuszt egy 5-7 fős csoporttal kijelölték, hogy oldalról támadja meg az ellenséget. Mahno pedig a többiekkel szemből támadott. A partizánok vad hurrá kiáltással, szablyáikat, puskákat, revolvereiket forgatva az ellenség kellős-közepébe vetették magukat. A rajtaütésnek megdöbbentő hatása volt. A katonák, akik egyáltalán nem számítottak semmiféle támadásra, elveszítették a fejület és pánikszerű menekülésbe kezdtek. Kisebb csoportokban és egyenként mentették a bőrüket, elhagyva a lovakat, a fegyvereket és a géppuskákat. A partizánok nem hagytak időt arra, hogy az ellenség magához térjen, vagy hogy megállapíthassa, hogy mekkora támadás érte, és ellentámadásba menjen át. A felkelők kis csoportokban üldözőbe vették a menekülőket, és teljes vágtában vágták le őket. A pomescsik-különítmény egy része a Volhja folyó felé futott, ahol a parasztok - akik a csata közben csatlakoztak a felkelőkhöz - a vízbe fojtották őket. Az ellenség teljes vereséget szenvedett.
A különböző irányokból összesereglő helyi parasztok és forradalmi felkelő csapatok ünnepelték a hősöket. Mahnót egyhangúan a teljes ukrajnai forradalmi felkelés Batkójának kiáltották ki."
Lábjegyzetek :
1 "Szása [ Alexander Berkmann] oroszul folytatta. Büszke, hogy hallhatja, bajtársait így elismerik - mondta -, de miért vannak anarchisták szovjet börtönökben? » Anarchisták? - szakította félbe Iljics [ Lenin] . - Képtelenség! Ki mondott maguknak ilyen meséket, és hogy hihették el azokat? Banditák vannak nálunk börtönben, meg mahnovisták, de nem igyéjnij [ eszmei] anarchisták.« " (Emma Goldman: Élem az életem. In: Bozóki-Sükösd (ed.): Anarchizmus. Bp., 1991. p. 402.)
2 Nem meglepő, hogy később a spanyol polgárháborúban is a sztálinisták mindenekelőtt a forradalmi milíciákat akarták felszámolni. Ezek a milíciák önkéntes, önszerveződő egységek voltak, amelyek egyszerre kívántak Franco ellen küzdeni, és a társadalmi forradalmat végrehajtani. A sztálinista egységek a kormány közvetlen és Franco közvetett segítségével gyakran fegyverrel oszlatták fel a milíciákat.
3 Persze a szovjet történetírás éppen úgy burzsoá, polgári történetírás, mint a "nyugati", de számos szempontból eltérnek egymástól. Tulajdonképpen itt két, burzsoá történetírói iskoláról van szó.
4 Fjodor Scsusz nagy-mihajlovkai szegényparaszt volt. A cári hadseregben matrózként szolgált, és kezdettől fogva aktívan részt vett az ukrajnai felkelésben. Egy partizáncsapat tagjaként harcolt a német és osztrák-magyar csapatok ellen, majd a mahnovscsinához csatlakozott. Több felelős feladatot is ellátott a közösségben. 1921-ben esett el a bolsevikok kezétől.
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: