MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
Rengeteget lehetne írni az 1917-es orosz forradalmi hullámról, arról a nagyszerű eseményről, amelynek során a forradalmi proletariátus az eddigi történelem folyamán a legközelebb került ahhoz, hogy elpusztítsa a kizsákmányolás társadalmát, és felcserélje azt az egyetemes emberi társadalomra, a kommunizmusra.1 Különösen itt, egy olyan országban lenne fontos evvel a kérdéssel részletesen foglalkozni, ahol hosszú évtizedekig hazudoztak erről a forradalomról, ahol a forradalom eltipróit állami hódolat illette, és szentként kellett tisztelni őket. Az oroszországi forradalmat nem Lenin és egy maroknyi bolsevik elvtársa vívta meg, hanem az oroszországi proletárok milliói. A bolsevikok, akik már 1917 februárja óta visszahúzó erőt próbáltak kifejteni a tömegekre, nem igazán kívántak felkelést. Vita kerekedett a központi bizottságban is, ahol Lenin szinte egymaga képviselte a felkelés kirobbantásának politikáját, míg a többség elvetette, illetve elodázta volna a fegyveres felkelést. A felkelés azonban, függetlenül önjelölt vezéreinek akaratától, mégis kitört.
A bolsevikok, és általában a szociáldemokraták már a februári forradalomtól is zavarba jöttek. Hiszen ők szentírásként tartották magukat Marx szavaihoz, amelyben nem a lényeget, a forradalmi elméletet, hanem a minden problémára komplett megoldást kínáló csodaszert látták. Szelleme helyett betűihez ragaszkodtak. A munkásmozgalom marxi ágának Marx halála után hosszú ideig nem teoretikusai, hanem csak Marx-epigonjai, filiszterei támadtak (be kell látni, hogy maga Engels is egyre inkább elszakadt a kommunizmustól), akik doktrinér "marxizmusuk" védőbástyája mögül magasról leszarták a tömegek, a proletárok véleményét, gyakorlatát.2 Ezek a szociáldemokrata vezetők magukat egy misztikus "forradalom" varázslómestereinek tartották, amely forradalom előre megírt forgatókönyvét csakis a beavatottak ismerhetik.3
Ennek megfelelően a szociáldemokraták - Kautskytól tulajdonképpen Leninig, aki valójában mindig is kautskysta maradt - nem tartották eléggé érettnek Oroszország gazdasági-politikai viszonyait egy forradalom kitörésére. "A proletariátus még nem érett meg a forradalomra" - szajkózták. A forradalom azonban mégis kitört, nagyon is kézzelfoghatóan. És a szociáldemokrata csoportok, amelyek évtizedek óta a kis lépések taktikáját követték, ott álltak megdöbbenve. Persze hamar feltalálták magukat, és megpróbálták ellenőrzésük alá vonni az eseményeket. Erre a bolsevikok, és személyesen Lenin, igen megfelelőek voltak, hiszen nem kompromittálták magukat a háború során, amikor - a szociáldemokrácián belül - szinte egyedül ők követtek forradalmi politikát, és hirdették a forradalmi defetizmust. Ez lényegében azt jelentette, hogy a proletároknak fegyvereiket "saját országuk" burzsoáziája ellen kell fordítaniuk, és az burzsoáközi háborút polgárháborúvá, vagyis osztályháborúvá változtatniuk. Olyan fontos lépés volt ez, amely a proletariátus programjának egyik alapvető pontjára világított rá.
A forradalmi tömeg azonban nem pártforradalmat akart. És az önjelölt vezetők - időlegesen - arra kényszerültek, hogy átvegyék a proletárok anarchista-kommunista követelését: "Minden hatalmat a szovjeteknek!". Ez világos jelzés volt minden párt és politikai erő számára arról, hogy mit akarnak a proletárok: megszervezni saját irányításukat, harcukat a burzsoázia erői ellen. Likvidálni a vezetést és a kormányt, az igazgatókat és a papokat, a katonatiszteket és a gyártulajdonosokat. Természetesen ezeknek a szovjeteknek részben semmi közük ahhoz, amit később a "Szovjetunió" nevében elkövettek a vörösre festett burzsoá politikusok. Ezek a szovjetek nem voltak mások, mit maguk a harci osztályba forrott termelők: a munkások, parasztok, katonák. Legnagyobb problémájuk azonban az volt, hogy nem voltak képesek felülemelkedni a burzsoá demokratikus működéseken, és így a szovjetekben kevés kivétellel nem a legelszántabb osztályharcos hang volt az irányadó. (És akkor még nem is beszéltünk a nyíltan ellenforradalmi szovjetekről!) Így a szovjethatalom követelése forradalmi programból egy pusztán formai követeléssé silányult, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy semmiféle szervezeti forma önmagában nem képes a forradalmi tartalmat garantálni. A szovjetek üres és tehetetlen formává váltak csupán, a proletár harci szervezet karikatúráivá, demokratikus diskurzusok tribünjeivé. Lényegében ez okozta vesztüket is: a tétovázó, lazán szervezett szovjetek forradalmi vitáikban lassan és észrevétlenül elvesztették kezdeti erejüket: egyrészt demokratikusan az ellenforradalom irányába lökődtek, másrészt teret vesztettek a remekül szervezett politikus-akarnokokkal szemben.
A forradalmi tömeg követelései "benne voltak a levegőben". Ez azonban nem az oroszországi anarchista csoportoknak volt köszönhető, amelyek gyengék és meglehetősen szervezetlenek, egymástól is elszigeteltek voltak. Ugyanakkor nem tudtak megmérkőzni a bolsevikokkal a forradalom vezetéséért, hiszen az anarchisták nem is törekedtek erre. Eszméik azonban (a rabszolgalétet kikényszerítő állam képviselőivel szembeni lázadás tudata, amelynek Oroszország számos távoli részén nagy hagyományai voltak) beleivódtak a kizsákmányoltak tudatába. Ily módon - habár az anarchisták semmiképpen nem tekinthetőek a forradalom vezetőinek - az anarchista-kommunista hozzáállás, a proletárforradalmi viszonyulás nélkülük is hatásosan megjelent a gyakorlatban. Ez a valódi anarchistáknak voltaképpen meg is felelt, hiszen így elháríthatták maguktól az örök dilemmát: mi a lényegesebb, hogy forradalmi legyen egy mozgalom, vagy hogy autonóm? A bolsevikoknak azonban más volt az elképzelésük, hiszen ők semmi esetre sem kívántak autonómiát, de a forradalmiságot is csak szigorú állami keretek között tudták elképzelni. Törekvéseiknek megfelelően először kénytelenek voltak eljátszani a színjátékot, hogy egyetértenek a tömeg követeléseivel, de valójában mindez csak addig tartott, amíg elég erőssé nem váltak ahhoz, hogy a hatalmat megragadhassák. Ebben valójában nem különböztek más burzsoá frakcióktól. Hiszen ígérgetni, alakoskodni mindnyájan tudnak, hogy azután lecsapjanak a kizsákmányoltakra: fegyverrel és/vagy törvényekkel. Így lett hamarosan az ipari és mezőgazdasági termelés önszerveződéséből, az áru-viszony lerombolásából fékeveszett állami centralizáció, a termelés hisztérikus fokozása, a munkaerő sosem látott mértékű kizsákmányolása - és mindez a "kommunizmus" nevében! A munkások és parasztok kivívott szabadságát újra elvették, és minden ellenkezést véres megtorlás követett. A hatalom - éppen a valóban forradalmi erők szervezetlensége, a világos politikai cselekvés hiánya miatt - érett gyümölcsként pottyant a bolsevik vezetés ölébe, amely a forradalomban valójában nem is játszott döntő szerepet.4
A proletárok elégedetlensége persze nőttön nőtt, hiszen ők nem ilyen lovat akartak: a cár helyett most egy politikai párt diktatúrája ült a nyakukban, ahelyett, hogy ők szervezték volna meg saját diktatúrájukat a kizsákmányolás viszonyai felett, és saját pártjukat, a proletariátus világméretű osztálypártját, a felforgatás pártját szemben a tőke, a rend pártjával. A proletariátust most saját nevében nyomták el. Persze azért a bolsevik taktika sem volt egyértelmű. A bolsevikok - beleértve még a vezetést is - többsége minden kétséget kizáróan őszinte forradalmár volt, akik valóban hittek abban, hogy ez az "új államalapítás" vezet majd a proletariátus felszabadításához. Doktrinér-szektás politikájuk, és az, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a társadalom gazdasági átalakítását - Marx munkásságából csak a politikai vonatkozásokat emelték ki, amelyek önmagukban értelmetlenek - vezetett részben a forradalom bukásához. Forradalmat hirdettek, de folytatódott a munkaerő kizsákmányolása, megmaradt az áru, forradalmi internacionalizmus helyett nacionalista honvédelembe kezdtek.5
Az elején még több anarchista, kommunista szervezet együttműködött a bolsevikokkal, de amint a fentebb említett tények nyilvánvalóvá váltak, ezek a csoportok bírálni, majd támadni kezdték a bolsevik vezetést.6 A bolsevik párt az "oszd meg, és uralkodj" elvének mestere volt; egymásnak ugrasztotta ellenfeleit, és megrágalmazta őket. A későbbi koncepciós perek ügyészei és bértollnokai ekkor tanulták meg a hivatásszerűen űzött felháborodás tudományának alapvonalait.7 1918 folyamán a bolsevikok szinte mindenütt megkezdték a katonailag sokkal gyengébb forradalmi szervezetek eltiprását: a nem bolsevik kommunista pártokét, a baloldali eszerekét, akik fellázadtak a breszt-litovszki béke megkötése és az élelmiszerspekulációk ellen, és a különféle anarchista csoportokét. A Szolovki-szigeteken felállított koncentrációs táborokba már 1920 folyamán megérkeztek az első foglyok, akik azonban forradalmárok voltak, nem bankárok vagy feketeszázasok. (Érdekes adalék: a bolsevik kormányzat ugyanekkor hevesen udvarolt a berlini Anarcho-szindikalista Internacionálénak /IAA - Nemzetközi Munkásszövetség/, amelynek képviselőit meghívta Szovjet-Oroszországba.) Azok az anarchisták, akik megúszták a lövöldözéseket és a letartóztatásokat, ismét illegalitásba vonultak. Hiábavaló volt az anarchista delegációk felszólalása a "Vörös Szakszervezeti Internacionálé" kongresszusán. Az utolsó engedélyezett anarchista demonstráció Szovjet-Oroszországban 1921 februárjában volt, Pjotr Kropotkin temetésén.
Pjotr Arsinov így ír erről az időszakról: "Ez... a néhány tucat falu és néhány ezer paraszt a bukás rémét idézte fel a bolsevikok számára azzal, hogy nem engedelmeskedtek, és mindenféle kormány nélkül akartak élni. Mindenesetre a moszkvai és számos másik pártbizottság kénytelen volt géppuskákkal felszerelkezni, amikor 1919. április közepén feloszlatta az anarchista szervezeteket (...) Hála annak a bizonyos rövid ideig tartó októberi bizalomnak, amelyet a munkások a bolsevikokkal szemben tanúsítottak, ez utóbbiaknak sikerült - persze csak általánosságban - könnyen és gyorsan megnyerniük a tömeget, miközben a forradalom helyébe a párt állami-politikai intézkedéseit állították. Ezzel el is intézték az oroszországi forradalom sorsát."
Egész más irányt vettek az események Ukrajnában. A bolsevikok itt nemigen rendelkeztek komolyabb erőkkel, nem voltak támogatóik, legfeljebb néhány értelmiségi. A parasztok és a munkások között befolyásuk teljesen elhanyagolható volt. Az "októberi fordulat" itt csak 1917-18 fordulóján játszódott le; addig az országot a nacionalista nemzeti burzsoázia Petljura vezette kormánya, a Központi Rada irányította. A forradalom alatt itt is létrejöttek a szovjetek, amelyek azonban a bolsevikok gyengesége miatt nem kerültek a pártpolitika uszályába. A gyárak vezetését a munkások önkormányzatai vették át, míg a parasztok a nagybirtokokat foglalták el, gyakran véres jelenetek árán. Az ukrán kormánynak nem volt elég ereje ezeknek a jelenségeknek a hatásos elfojtásához, így már 1917 végén lényegében kialakult annak lehetősége, hogy a munkások és a parasztok a központi hatalomtól függetlenül szerveződhessenek meg. Ez a mozgalom aztán társadalmi szerveződésében saját proletárérdekeinek megfelelő utakat keresett, nem véve tudomást a kormányzatról és annak akaratáról. Ez hibaként is felróható: gyakran elfeledkeztek ugyanis a forradalom expanziójának szükségességéről, így a mozgalom - habár hatalmas területen - meglehetősen belterjes maradt.
Mindez megváltozott azonban, amikor a német és osztrák-magyar csapatok a bolsevik kormánnyal kötött breszt-litovszki paktum értelmében megszállták Ukrajna területét. A megszálló hatalom igyekezett semmissé tenni a rövid időszak eredményeit, és visszaállítani jogaikba az ipari és mezőgazdasági kizsákmányolókat. Létrehozták a "független" ukrán bábkormányt Szkoropadszkij hetman vezetésével. Napirenden volt a parasztok kifosztása, és a garázdálkodás elleni tiltakozások vérbefojtása. Ezekben természetesen régi jó szokásuk szerint a német csapatok jártak az élen. A vidék kifosztására jellemző, hogy a megszálló csapatok ellátó-parancsnokságának jelentései a vasúti szállítás túlterheléséről panaszkodtak: nem volt elég mozdony, vasúti kocsi és elegendő pálya a rablott javak nyugatra szállításához, pedig a tehervonatok éjjel-nappal jártak.
Nem volt nehéz rájönniük a parasztoknak, hogy mit jelent a megszállás és a hetman uralma: rablógazdálkodást, pogromokat és a forradalom minden vívmányának felszámolását. Számos faluban kitört a forradalmi felkelés, egymástól függetlenül, de azonos célokkal. Vagyis a mahnovscsina nem Nyesztor Mahno teremtménye volt, hanem a forradalmi cselekvés szükségszerűsége, a lázadó proletárok műve. A felkelők partizán-alakulatokba szerveződtek. Ennek a hadviselésnek Ukrajnában már a középkori kozák szicsek hadviselése óta nagy hagyományai vannak. A gerilla-módszer, amely nem a vakfegyelmen és a megtorlástól való félelmen, hanem az önálló felelősségen és a közös cél szeretetén alapul, hatásos lehet óriási túlerővel szemben is. Ha a gerilla élvezi a lakosság támogatását, akkor szinte legyőzhetetlen. Ezen a módszeren vérzett el Napóleon Oroszországban, és később részben ez verte vissza Hitler hadseregét is. Alkalmas volt tehát egyrészt a megszállók elleni harcra, másrészt arra, hogy a harc tüzében megeddze, kölcsönös felelősségvállalásra, szolidaritásra oktassa a partizánokat és az őket támogató lakosságot. A partizánok 20-30 fős lovas egységei a gyors támadások és visszavonulások, hirtelen rajtaütések, szabotázsakciók és merényletek taktikáját követve komoly veszteségeket okoztak az ellenségnek.
Persze a hatalom sem ült tétlenül: megtorló rajtaütéseivel azonban csak az emberek elkeseredését, a partizánok bázisát növelte. Nem is kellett jobb propaganda a partizánharcnak, mint az őrjöngve rabló-gyújtogató német és magyar hordák. Mivel a felkelés központi területeire (mintegy 100 km-es sugarú kör Guljajpolje körül kb. kétmillió lakóval) a kormánycsapatok nemigen mertek behatolni, ezért megtorlásaik mindig a szélső területeket sújtották. Ezekkel azonban felébresztették a falvak gyűlöletét, és így a felkelés területileg is egyre inkább kiterjedt: az egyik nap még szélső falu a támadás hatására másnap már stabil magnak számított. Bár a kimondhatatlan emberi kínt tekintve roppant cinikusan hangzik, de így járult hozzá Ukrajna megszállása ahhoz, hogy a kizsákmányoltakban kialakuljon a forradalmi cselekvés szükségességének tudata, amely hozzásegítette őket a kapitalizmus korlátainak áttöréséhez. A mahnovscsina - létrejöttekor - már széles és autonóm forradalmi mozgalomra támaszkodhatott.
Lábjegyzetek :
1 Az irodalomjegyzékben megpróbáltuk összeszedni az események terjedelmes magyar nyelvű irodalmából a használhatóbbakat - a teljesség igénye nélkül. Sajnos, a témában megjelent irodalom nagy része 1990-ig sztálinista mocsok, azóta pedig reakciós mocsok (természetesen a sztálinizmus is reakciós) - de vannak kivételek.
2 Mindazonáltal fontos leszögezni, hogy éppen Lenin volt az egyik azon gondolkodók közül, aki alkotó módon tudta értelmezni a kommunizmust. A probléma azonban éppen az, hogy Lenin sohasem tudta átlépni a politicista szociáldemokrácia korlátait, vagyis valójában nem volt kommunista. Így tevékenysége alapvetően elméleti, gyakorlata ellenforradalmi lett. A témáról lásd: Jean Barrot: A "renegát" Kautsky, és legjobb tanítványa Lenin. Barikád füzetek 9., 1998.
3 A nemzetközi munkásmozgalom 1872-ben, amikor a marxisták - csekély többséggel - kizárták az anarchistákat az I. Internacionáléból, jószerével két részre szakadt. Ez a szakadás nagy csapás volt a forradalmi mozgalomra, hiszen mindkét frakcióban voltak forradalmi és reformista elemek. Ezért a szakadásból nem egy tisztán forradalmi és egy tisztán ellenforradalmi szárny került ki, hanem - hamis eltérések alapján - két ellentmondásos irányzat, amelyekben tovább folyt a demokratikus erjedés pusztító munkája. A mai forradalmi mozgalomnak célul kell kitűznie, hogy ezt a szakadást helyreigazítsa, és valódi értelmében - mint a forradalmi és reformista erők közti szakadást - valósítsa meg. A témához lásd: Szabó Ervin: Bevezetés Marx "A Nemzetközi Munkásszövetség első üzenete" című művéhez.
4 A maroknyi bolsevik objektíve nem vívhatta meg a forradalmat úgy, ahogy azt a sztálinista történetírás sugallja. Maguk az akkori bolsevikok egyébként - iskolázott marxistaként - jól tudták, hogy az egyénnek nincs szerepe a történelemben. A karikaturisztikus kivétel éppen Trockij. Persze csak akkor, mikor saját személyéről, vagy Leninről van szó, akit - annak halála után - mint saját jobbik énjét igyekezett beállítani (és így megindokolni saját trónutódlását). Trockij úgy vélte, hogy nélküle ugyan még lett volna forradalom, hiszen ott volt Lenin, hogy megvívja, de Lenin nélkül nem... Ugyanakkor azonban szükséges rámutatni, hogy a bolsevikok a forradalmi felkelés idején (1917 október) - minden ellentmondásosságuk ellenére - azt a szervezeti magot, a legeltökéltebb szervezett proletár frakciót testesítették meg, amely köré kikristályosodhatott és centralizálódhatott a proletariátus ereje. Ez a centrális funkció valódi számaránya és tisztázatlan politikai programja ellenére komoly jelentőséget kölcsönzött a bolsevik frakciónak, de előrevetítette a forradalom bukásának veszélyét is: a proletariátus nem volt képes kitermelni saját vezetését, és így sorsát egy, a szociáldemokráciával szakítani nem tudó, illetve nem akaró, objektíve egyre kevésbé proletár, egyre inkább burzsoá-radikális politikai csoporthoz kötötte.
5 A bolsevik pártot természetesen nem lehet egyetlen ellenforradalmi szervezetként szemlélni még ekkor. Magán a párton belül is élesen elkülönült egymástól forradalom és ellenforradalom, így a párt tipikusan ellentmondásos szervezet volt, ami általánosan jellemző a korszakra. Azonban a párt forradalmi eleminek gyengesége - akárcsak világszerte - éppen abban nyilvánult meg, hogy képtelenek voltak szakítani azzal a radikális szociáldemokrata irányzattal, ami a bolsevik párt központi politikáját képezte. A párton belüli olyan csoportosulások, mint a "Munkásellenzék", a Mjasznyikov-féle munkáscsoport, az Oszinszkij vezette csoportosulás, a Rabocsaja Pravda újság gárdája, vagy a "baloldaliak" (Buharin, Radek stb.) körül csoportosulók, stb. bírálták ugyan a központi-centrista lenini-trockiji vezetést, de végső szakításra nem vitték a kérdést. Ebben is, mint sok minden másban, a breszt-litovszki béke megkötése jelentette a fordulópontot. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a lenini vezetés teljes mértékben feladta forradalmi potenciálját, és a forradalom kérdésének kapitalista dinamikát adott. Breszt-Litovszk immár nem forradalom és ellenforradalom harca volt, hanem két tőkés állam közötti békeszerződés. A harcoló proletariátus objektíve nem köthet békét a burzsoáziával - nem elméleti-morális okokból, hanem egyszerűen azért, mert a két osztály közötti ellentétek antagonisztikusak, egymással nem kibékíthetőek. Minden béke a kapitalizmus békéje. A breszt-litovszki béke kizárólag az új szovjet-orosz nemzetállam szempontjából igazolható, ez azonban már kívül esik a forradalom területén. A bolsevik párton belül is számos ellenzője volt a békének, Buharin és Radek bizonyos források szerint még Lenin letartóztatását is tervezte a baloldali eszerek segítségével 1918 májusában.
6 Egy későbbi mondás szerint: "Egy forradalmárnak 1916-ban támogatnia kellett Lenint, 1917-ben bírálnia. 1918-ban viszont agyon kellett volna lőnie..."
7 Így a "lángszavú" Visinszkij, Sztálin kedvenc államügyésze, a nagy perek hivatásos szitokautomatája, aki 1917-ben még mint mensevik káder körözést adott ki Lenin ellen. Visinszkij már 1920-ban belépett a bolsevik pártba (mint Sztálin protezsáltja).
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: