MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
17. A mahnovscsina végleges veresége
A mahnovscsina ezután már sehol sem tudta megvetni a lábát, hogy újra szervezze erejét. Az egykori felkelő területen a bolsevikok megkezdték a kommunák szétverését, az állami terror meghonosítását. Az illegalitásba vonult forradalmárok egyre kisebb erőt képviseltek. 1921 augusztusában Mahno súlyosan megsebesült. Menekülnie kellett. Egy levelében így ír erről:
"Alighogy elutaztál, kedves barátom, két napra rá elfoglaltuk a kurszki Korocska várost. Itt szétszórtunk néhány ezer példányt a "Szabad szovjetek alapításának lényege" röplapból, majd azonnal elindultunk a Don-vidéken át a jekatyerinoszlávi és taurini kormányzóság felé. Nap mint nap súlyos harcokat kellett vívnunk egyrészt a kommunista bolsevik gyalogsággal, amely mindig a sarkunkban volt, másrészt a közvetlenül ellenünk mozgósított 2. Lovashadsereggel. Persze te ismered a mi lovasságunkat: a bolsevik lovasság gyalogsági és páncélkocsis támogatás nélkül soha nem tudta volna megállítani. Nagy áldozatok árán, de sikerült megtisztítani az utat magunk előtt, anélkül, hogy eltértünk volna a választott iránytól. Seregünk pedig bebizonyította, hogy igazi forradalmi néphadsereg: ahogy a dolgok álltak, már régen össze kellett volna omlania, ehelyett azonban egyre erősödött, mind emberben, mind felszerelésben.
Az úton, amit választottunk (...) elveszítettük egy lovasegységünket, köztük sok parancsnokunkat. Itt halt meg nagyszerű barátunk, Gavrjuse Troja, az egység parancsnoka is (...) Még Guljajpolje előtt találkoztunk a Brova és Parhomenko vezetése alatt álló nagyobb csapatainkkal. Ekkor Bugyonnij negyedik hadosztályából az első egység és Maszlak egysége átállt hozzánk. A harc még elkeseredettebbé vált a bolsevik önkényuralom ellen. Március első napjaiban a Brova és Maszlak vezette egységeket leválasztottuk az általam vezetett hadseregről, hogy önállóan támadjanak a Don mentén. Ők elindultak a doni és kubányi területek felé. Később ugyanígy küldtem Voronyezs felé Parhomenko csoportját. Parhomenkót nemsokára megölték, és ekkor a csoport élére az anarchista Csugujev állt. Kiválasztottam még egy 600 fős lovascsoportot és Ivanjuk gyalogosegységét, ők Harkov felé indultak.
Ekkortájt sebesült meg egyik legjobb elvtársunk, Vdovicsenko, akit néhány másik sebesülttel együtt visszaküldtünk Novoszpaszkba, hogy felgyógyuljanak. Ott azonban rájuk akadt egy bolsevik büntetőegység, és a harc folyamán ő és Matroszenko golyót röpítettek a fejükbe. Matroszenko azonnal meghalt, de Vdovicsenkónak a golyó az agyveleje mellett hatolt be, és életben maradt. Amikor a bolsevikok felismerték, azonnal orvost hívtak, és megmentették az életét. Röviddel ezután hírt kaptam tőle. Az alekszandrovszki kórházban feküdt, és arra kért, hogy hozzuk ki onnan. Megkínozták, és arra akarták kényszeríteni, hogy írásban tagadja meg a mahnovscsinát. Ő ezt elutasította. Valószínűleg agyonlőtték, bár ezt nem tudom biztosan.
Ekkor elindultam a Dnyeperen át Nyikolajevbe, és újra vissza Perekov északi irányába, hogy eljussak a körzetünkbe, ahol néhány osztaggal találkoztam volna. Melitopolnál azonban csapda várt, és már nem tudtam visszajutni a Dnyeper jobb partjára. A folyó zajlott. Így lóra ültem, és magam irányítottam a harcot.1 Az egyik fronton sikerült elkerülni az ütközetet. (...)
A mindennapi harc olyan vakmerővé tette a harcosokat, hogy az szinte hihetetlen. "Szabadság vagy halál!" volt a csatakiáltás. Egy támadásnál egy golyó csípőn talált és a vakbelembe fúródott. Leestem a lóról, és ez volt a visszavonulás oka: egy tapasztalatlan kölyök kiabálni kezdett, hogy "Batkó elesett!"... 12 versztán keresztül cipeltek egy gépfegyveres tacsankán, és majdnem elvéreztem. (...) Ez március 14-én történt. Március 15-én a csoport minden parancsnoka és a sereg parancsnokságának minden tagja Belasz vezetésével hozzám fordult, és azt javasolták, hogy adjam parancsba 100-200 harcos csatlakozásáról Kurilenkóhoz, ugyanennyiét Koszinhoz és ugyanennyiét a különféle körzetekben lévő csapatokhoz. A cél az volt, hogy engem a törzs kíséretében nyugalmasabb helyre küldjenek, amíg újra lóra nem tudok ülni. Aláírtam a parancsot, és Szabugyko egy kisebb egységgel előrement a kiválasztott területre, de közben tartotta velünk a kapcsolatot. Március 16-án reggel az osztagok elvonultak, én a törzzsel maradtam. Ekkor lepett meg minket a 9. Lovashadosztály, és 180 versztán keresztül üldözött. Az Azovi-tenger melletti Szlobodán lovakat cseréltünk, és rövid, ötórás pihenőt tartottunk.
Március 17-én kora reggel indultunk el Novopaszovka felé, de hamarosan újra bolsevik lovasok tűntek fel, akik Kurilenkót követték, és miután elvesztették szem elől, belénk botlottak. 25 versztás üldözés után egyre jobban szorongatni kezdtek minket, pedig hatalmas szükségünk lett volna a pihenésre. Nem voltunk harcképes állapotban. Mit tegyünk? Én nemhogy lóra ülni, még felülni sem tudtam; a kocsi hátuljában fekve néztem, hogy tőlem 150 méterre hogyan folyik a vérengzés. Embereim csak miattam haltak meg, mivel nem akartak elhagyni. De végül is a pusztulás mindannyiunk számára biztosnak látszott. Az ellenség öt-hatszoros túlerőben volt. Ekkor a kocsimra kapaszkodtak a luisiták2 közül öt-hatan, azok, akiket te is jól ismersz a csernigovszkai Misa vezetésével. Így búcsúztak tőlem: "Batkó, te nélkülözhetetlen vagy a mozgalmunkban. Nemsokára meghalunk, de téged megmentünk, és azokat, akik hűek hozzád és minket támogatnak. Ezt ne felejtsd el megmondani a szüleinknek!" Megcsókoltak, és eltűntek. Ekkor Lev Szinkovszkij a karjában átvonszolt egy parasztszekérre. Csak a gépfegyverropogást és a gránátok robbanását hallottam, ezek a luisiták voltak, akik feltartóztatták a bolsevikokat. Megtettünk vagy három-négy versztát, és átkeltünk egy folyócskán. Itt estek el a luisiták. Később, amikor visszatértünk erre a helyre, a sztarodubovkai parasztok mutattak a harctéren egy sírt, ahová eltemették a mi luisitáinkat. Még ma sem tudom visszafojtani a könnyeimet, ha rájuk gondolok. Mégis, barátom, ez valahogy meggyógyított. Ugyanaznap este felültem a lovamra és elhagytam a körzetet.
Áprilisban sikerült felvenni a kapcsolatot minden csapategységgel. Akik nem voltak túl messze, azokat Poltavában összehívtam. Májusban Koszin és Kurilenko is megérkeztek. Néhány gyalogcsapatot és egy több, mint 2000 fős lovasegységet hoztunk létre. Harkov felé indultunk (...).
A bolsevikok azonban nem aludtak. 60 páncélkocsival, néhány lovashadosztállyal és egy gyalogoshadsereggel vonultak ellenünk. A harc több hétig tartott.
Egy hónappal ezután Szcsuszj elesett Poltaszcsina mellett egy ütközetben. Ekkor már ő volt Szabugyko egységének parancsnoka, ahol kiváló munkát végzett.
A következő hónapban elesett Kurilenko elvtárs is. Seregével egy vasútvonalat biztosított, ezért egy századdal hátramaradt. Bugyonnij lovasai bekerítették és lemészárolták őket.
1921. május 18-án Bugyonnij lovashadserege a jekatyerinoszlávi körzetből a Don felé indult, hogy leverje az ottani parasztfelkelést, amelyet Brova és Maszlak elvtársak, Bugyonnij első brigádjának egykori parancsnokai irányítottak. Petrenko-Platonov vezetése alatt összevont csapataink - velem és a főparancsnoksággal együtt - mintegy 15-20 versztányira voltunk az úttól, ahol Bugyonnij haladt. (...)
Pontosan abban a pillanatban rohantunk rájuk, mikor elhaladtak állásaink mellett. Bugyonnij, aki büszkén lovagolt az élen, járműveit elhagyva menekült. Ezeket a vörös csapatokat azonban máshonnan hozták ide, nem azok voltak, akikkel a Krímben együtt harcoltunk. Ők úgy tudták, hogy banditák ellen harcolnak, és ezek elől nem akartak megfutamodni. A mi harcosainkat viszont az a tudat tüzelte, hogy igaz ügyért küzdenek. Iszonyú csata bontakozott ki, amely a bugyonnijisták vereségével végződött. Ezután a vöröskatonák dezertálása még gyakoribbá vált.
Ekkor egy szibériaiakból álló osztagot Glaszunov elvtárs parancsnoksága alatt a lehető legjobb felszereléssel ellátva Szibériába küldtem. 1921 augusztusának első napjaiban olvastuk a bolsevik újságokban, hogy ez az osztag feltűnt a szamarai kormányzóságban. Utána már semmit sem hallottunk róluk.
1921 egész decemberét végigharcoltuk. A jekatyerinoszlávi, taurini, a herszoni és a poltavai kormányzóságokban és a Don mentén tomboló aszály arra kényszerített minket, hogy a sereg egyik részével a kubányi területre, Caricin és Szaratov felé, míg a másikkal a kijevi és csernyigovi kormányzóság felé vonuljunk. Csnigoszenben Koszin elvtárs töretlenül folytatta a harcot. Amikor összetalálkoztunk vele, átadott egy halom iratot, amelyekben a csernigovi parasztok biztosítottak minket támogatásukról a szabad szovjetekért folytatott harcunkban.
Én Petrenko és Szabugyko csoportjával tartottam a Volgáig a Donon keresztül. Számos mellettünk harcoló osztaggal találkoztunk, és segítettünk nekik egymással kapcsolatba lépni. Egyesítettük őket az azovi csapattal (Vdoviscsenko egykori csoportjával). Mivel súlyos sebeim voltak, ezért több más sebesülttel együtt elhatároztuk, hogy külföldre szökünk, ahol felgyógyulhatunk. Ez idő tájt sebesültek meg legjobb hadvezéreink, Koszin, Petrenko és Szabugyko is.
1921. augusztus 13-án egy lovasszázaddal elindultunk a Dnyeper irányába, és 16-án Orlik és Kremencsug között hét halászcsónakkal vízre szálltunk. Ezen a napon hat sebesülést szereztem, de ezek nem voltak súlyosak.
Utunk során több egységünkkel is találkoztunk, akik mind ugyanúgy értékelték utunk célját: "Menjetek, és gyógyíttassátok meg Batkót, aztán gyertek vissza segíteni!" Augusztus 19-én Bobrinectől 12 versztára beleütköztünk a 7. vörös lovashadosztályba, amely ott állomásozott. Visszafordulni már nem lehetett, mivel egy lovasegység már elindult a jobb oldalon, hogy a hátunkba kerüljön. Ezért megkértem Szinkovszkijt, hogy segítsen nyeregbe, és berontottunk a faluba, szétszórtuk az egység gépfegyveres szakaszát. 13 Maxim-géppuskát és 3 LUIS géppuskát zsákmányoltunk. De közben újabb lovasegységek érkeztek Nyikolajevkából, és ellentámadást indítottak. Zsákutcába kerültünk, de nem csüggedtünk el. Miután lerohantuk a 7. lovashadosztály 38. századát, 110 versztát haladtunk előre, állandó harcban az üldözőkkel. Végül sikerült elmenekülnünk, de a 17 legjobb tacsankánkat elvesztettük.
Augusztus 22-én újra én okoztam a legtöbb gondot; egy golyó eltalált a tarkóm alatt jobbra, és az arcomon jött ki. Újra a kordéban feküdtem. 26-án újra harcba bocsátkoztunk a vörösökkel, és ekkor vesztettük el drága barátainkat, Petrenko-Platonovot és Ivanjukot. Az útirányt megváltoztatva 1921. augusztus 28-án már a Dnyeszteren hajóztunk. Most külföldön vagyok..."
A harcok lassan véget értek. Ukrajnát már semmilyen külső ellenség nem befolyásolta, és az elsöprő túlerőben lévő "Vörös Hadsereg" egyesített ereje elsöpörte a Forradalmi Felkelő Hadsereget. A gerilla-utóvédharcok még sokáig elhúzódtak, az ellenállás egészen 1922-ig tartott, és az anarcho-kommunista harcba belekóstolt ukrán parasztok merényletei még évtizedekig megnehezítették a szovjet hatóságok dolgát. A mozgalom leveréséről nagyon keveset tudunk, hiszen nem sok elvtárs volt képes külföldre menekülni. A mahnovscsina dokumentumai pedig máig is valamelyik orosz archívum mélyén pihennek.
Mahnót Romániába vitték, ahol - a Szovjet-Oroszország elleni háborús készülődés részeként - menedékjogot ajánlottak fel neki. Mahno ezzel nem élt, hiszen nem kívánt lepaktálni semmiféle hatalommal. Innen Lengyelországon (ahol elítélték) át Danzigba (Gdansk), Berlinbe majd Párizsba ment. Mire felgyógyult sebeiből, már nem volt hová visszatérnie.
Ukrajnában tombolt a cseka terrorja. Az eredetileg a "forradalom védelmére" alakult szervezet hatékonyan számolta fel a forradalmi erőket. A büntető expedíciót közvetlenül Frunze, a déli front parancsnoka irányította. Több, mint 8000 kivégzettről szólnak az adatok.
Franciaországban Mahno gyári munkásként élt. Az orosz emigráció gyűlölte, a "kommunista" párt állandóan agitált ellene. 1926-ban több elvtársával létrehozta a "Gyelo Truda" című anarcho-kommunista lapot, majd az "Száműzött Orosz Forradalmárok" nevű csoportot. Ebben többek között részt vett Ida Mett, a kronstadti felkelés veteránja és Arsinov is. 1926 nyarán adták ki a "Liberter Kommunisták Szerveződési Platformja" című kiáltványt. Ebben felszólították a forradalmi osztályharcos anarchistákat egy egységes harci szervezet létrehozására, tagadták a demokráciát, mint a burzsoá állam létformáját. Elutasították ugyanakkor az együttműködést az individualista "anarchistákkal", és azt a népfrontos szellemet, amit pl. Volin képviselt az emigrációban. A csoportot sok támadás érte - olyan "anarchisták" részéről mint pl. Malatesta vagy Alexander Berkman - , de támogatói is akadtak számos országban.
Mahno megírta a harcok történetét, és dolgozott az osztályharcos mozgalom megerősödésén. A börtönben szerzett tüdőbaja azonban elhatalmasodott rajta, különösen, amikor 1928-ban egy régi sebesülés miatt műtéten esett át. 1929-ben a francia anarchisták gyűjtést rendeztek számára. 1934-ben halt meg egy párizsi szegénykórházban. Személyében a proletár világforradalom egyik nagy harcosa távozott az élők sorából.
Lábjegyzetek :
1 Mahno ekkor súlyosan meg volt sebesülve.
2 A gépfegyveresek elnevezése a mahnovscsinában (a gépfegyverek márkája volt LUIS).
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: