MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai
anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között
Gyenyikin támadása elsöprő erejű volt. Mahno egy kis csapattal Alekszandrovszk felé húzódott vissza. A "Vörös Hadsereg" is pusztított, de az a terror, amit a fehérek gyakoroltak még a sokat látott Ukrajnában is hihetetlen volt. A bolsevikoknál inkább csak a karhatalmi egységek végeztek ki embereket, a reguláris egységek nemigen. Zsidópogromok csak elvétve voltak, és a bolsevik hadvezetés azok ellen is keményen fellépett. De Gyenyikin seregeiben nem munkások és parasztok harcoltak: habzó szájú arisztokraták, papok, kozákok, kulákok csemetéi, a tiszti kaszt ifjú titánjai vonultak fel a nemzetközi tőke által támogatva. Az emberiség legmocskosabb söpredéke, ugyanaz, amelyik Magyarországon ekkor tombolt a fasiszta Horthy parancsára. Dúlva, rabolva, gyilkolva, pogromokat rendezve vonultak át az elfoglalt területeken. A menekülők feltöltötték Mahno csapatait, amely folyamatosan védekezve, de állandóan hátrálni kényszerült. És ez már nem a saját területen harcoló anarchista kommuna volt: a visszavonulást sebesültek, betegek hátráltatták, rossz volt az utánpótlás, az emberek ormótlan szekerekkel mentették holmijukat, amelyek rendszeresen eltorlaszolták a síkság járatlan útjait. Állandóan kevés volt a lőszer, és a menetelés közben nehéz volt a készletek feltöltése. Elesett Guljajpolje is. A fehérek szinte mindenkit kivégeztek, a nőket előtte megerőszakolták. Körülbelül 14-15 lovas- és gyalogosegység üldözte Mahnót és csapatát, amely Alekszandrovszkon át Kicskaszk, Dolinszkaja és Jelizavetgrád felé hátrált. Ugyanakkor a lázadó csapatok újabb erősítést kaptak osztálytestvéreiktől. Gyenyikin megjelenésekor sok bolsevik vezető oldott pánikszerűen kereket, magára hagyva a rá bízott csapatokat. Az elkeseredett katonák beolvadtak azokba a mahnovista egységekbe, amelyek Mahno "lemondása" után a "Vörös Hadsereg" kötelékeiben harcoltak. Ezek a proletárok tisztán látták, hogy a fehér veszedelemmel már csak a mahnovscsina áll szemben.
A harcokban a lázadókat egészen Ogyessza körzetéig szorították vissza. Itt Mahnónak sikerült többé-kevésbé megvetnie a lábát, és a lélegzetvételnyi szünetben csapatait újjászerveznie. Felállítottak négy gyalogosegységet, némi lovasságot, egy tüzérüteget és egy újabb szekeres-gépfegyveres osztagot, összesen kb. 15 ezer harcost. A hadsereg törzsét az a lovasszázad képviselte - köztük Mahnóval - amelyik minden harcban az élen volt, és bátor lerohanásokkal zavarta meg rendszeresen az ellenséget.
Több kisebb győzelmet sikerült Gyenyikin fölött aratniuk, sőt, néhány páncélvonatot és vasúti löveget is zsákmányoltak, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lázadó csapatok hosszabb távon nem bírják állni a sarat a többszörös túlerőben lévő, a nemzetközi tőke által remekül felfegyverzett fehérekkel szemben. Egyre nyugatabbra szorultak vissza, közben Gyenyikin északon már Kurksznál járt. Krónikussá vált a lőszerhiány, amin állandó zsákmányoló rajtaütésekkel próbáltak enyhíteni. Nyomorúságos látványt nyújtott ekkor a mahnovscsina. 100 km hosszú karavánban rótták a poros ukrán vidéket, több mint nyolcezer sebesültet cipelve magukkal. Számtalan paraszt csatlakozott családostul a menethez állandóan elakadó szekerével; ők is Gyenyikin elől menekültek. Élelem igen kevés volt, és a fehér csapatok szorosan felzárkózva üldözték a lázadókat. Mindennaposak voltak az összecsapások.
Ez a menekülés több mint egy hónapon át tartott, egészen Umany városig. Itt Petljura néhány megmaradt egysége állomásozott, akik beengedték Mahno csapatait, majd elárulták Gyenyikinnek: február 12-ére virradóra a mahnovistákat egy kb. 10 négyzetkilométeres területen kerítették be. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Ezt az ellenség is tudta, és Mahno erre alapozta taktikáját. Az utolsó lehetőséget játszotta meg, felismerve, hogy elmenekülni lehetetlen, és a tét: győzelem vagy halál.
Szeptember 25-én a mahnovscsina szakaszai nyugat felé áttörték az ostromgyűrűt és vad menekülésbe fogtak. Az élen Mahno haladt a törzzsel, és hamarosan eltűntek nyugat felé. Gyenyikin csapatai azonnal üldözni kezdték őket, de ekkor, hajnalban egy adott jelre a menekülők hátraarcot csináltak és összecsaptak az ellenséggel. A meglepett ellenség megtorpant, de rövid zavarodottság után újra érvényesült számbeli és technikai fölénye: reggel 9 órára a mahnovisták egy faluba szorultak vissza. Ekkor tört ki egy hegyszorosból Mahno és lovassága, és oldalba támadta a megdöbbent ellenséget. Ugyanakkor a faluból szélesen elnyúlt alakzatban előrobogtak a géppuskás tacsankák, mögöttük pedig a gyalogság. Muníció már csak a szekereken volt, a gyalogosok késekkel, cséphadarókkal, karddal és kaszákkal harcoltak. A fehér csapatok fejvesztve menekültek 15 kilométeren keresztül, ahol útjukat egy folyó keresztezte. Itt sorsuk megpecsételődött: az iszonyatos vérengzésben Gyenyikin csapata felőrlődött. A mahnovisták ezúttal nem ejtettek foglyokat.
A lázadók azonnal visszaindultak, három hadoszlopban törve előre e felkelés körzete felé. Visszafelé minden faluban akadt pár percük, hogy a parasztok útmutatása alapján leszámoljanak Gyenyikin hátrahagyott helyőrségeivel. Lerombolták a kis falusi fogdákat és elégették a sztaroszták és a földesurak irattárait, a tulajdoni lapokat és a rendőrségi feljegyzéseket.1 Olyan sebességgel haladtak, hogy maga Mahno előbb érkezett meg, mint győzelmének híre. A gyenyikinisták meglepetését kihasználva rajtaütésszerűen visszafoglalták Alekszandrovszkot, Pologyit, Guljajpoljét, Bergyanszkot, Melitopolt és Marjupolt. A két utóbbi helyen jelentős mennyiségű lőszert is zsákmányoltak. Ezután Valnohavában elfogták Gyenyikin tartalék tábori tüzérségét.
Gyenyikin újabb csapatokat dobott be a küzdelembe, és páncélautókat vezényelt a tacsankák ellen. A harcok november végéig húzódtak, de ekkor a vereségek és az anarcho-kommunista agitáció hatására a kaukázusi és csecsen egységek elhagyták Gyenyikint és fegyveresen, kötelékben hazaindultak. Így kezdődött Gyenyikin hadseregének széthullása.
A fehérek fölött aratott győzelem igen nagy jelentőségű volt egész Szovjet-Oroszország számára. Nem érdemes ugyan "mi lett volna, ha..." jellegű szerencsétlenkedésekbe bonyolódni, de az biztos, hogy ha az umanyi áttörés és a fehér hadtápterület felszámolása nem sikerül a mahnovscsinának, akkor a fehér ellenforradalom sokkal jobb pozícióból küzdhetett volna a proletárok és a "vörös" ellenforradalmárok ellen.
A mahnovscsina egy éven át állta Gyenyikin támadásait, több ezer harcosát veszítette el a harcban, és végül döntő csapást mért a fehérekre. Mindez nem gátolta meg a hadügyi népbiztos Trockijt, hogy - persze biztonságos távolságból - "Gyenyikin szövetségeseinek" és az "ellenforradalom cinkosainak" titulálja a lázadókat. A bonyolult és nehezen átlátható ukrajnai helyzet lehetővé tette a tájékoztatást kezükben tartó bolsevikok számára, hogy eltussolják a "Vörös Hadsereg" csődjét és a mahnovscsina diadalát. Az a körülmény, hogy látták, amint saját csapataikból az osztálytudatos proletárok tömegesen csatlakoznak a valódi kommunista alternatívához, vagyis a tőkés renddel szembeni egyetlen alternatívához, megrémítette a bolsevik vezetőket. Hiszen számukra - akárcsak a fehérek számára - éppen a forradalmi proletariátus volt a legnagyobb ellenség. A bolsevikok tulajdonképpen - mint az összes többi szociáldemokrata frakció - csupán "kezelni" akarták a kapitalizmus és az orosz állam ellentmondásait, nem eltörölni azokat. De más megközelítésben ugyanez volt a fehérek szándéka is. Történelmi perspektívájukban a magántulajdon és a kizsákmányolás rendszerének megőrzésében, az állam megerősítésében éppen ez a két burzsoá frakció, fehérek és "vörösök" voltak szövetségesek a mahnovscsina, és általában a lázadó proletariátus forradalmi osztályerejével szemben.
De ha a mahnovscsina a fehérek kutyája volt, akkor ki győzte le Gyenyikint? A szovjet történetírás persze megadja a választ: a hősiesen harcoló "Vörös Hadsereg". És valóban: az etatista államszocializmus szépen újra előrenyomult dél felé, akárcsak a hetman bukása után. Azokon az utakon haladt előre, amelyeket az anarcho-kommunizmus megtisztított számára.
Lábjegyzetek :
1 Az ókori Egyiptomtól máig minden lázadásnak részét kell, hogy képezze az állami adminisztráció minél teljesebb megsemmisítése.
Source: Barikad
Return to The Nestor Makhno Archive
Other pages connected to this site: